A következő post Tomi tollából származik, akit az Utolsó Éjjelről már jól ismerhettek.
Ez egy rendhagyó poszt a Burger Blogon, mivel vendégszerzőként azon tömegek táborát erősítem, akik alapesetben csak gyorséttermekben vagy nyaralóhelyek büféiben fogyasztanak hamburgert, bisztrókba csak inni járnak, éttermekben pedig rendes ételeket esznek. Mivel azonban idén néhány napot Észak-Amerikában töltöttem, nem hagytam ki a lehetőséget, hogy autentikus helyen ismerkedjek a burgerek világával.
Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy mind Kanada, mind az USA éttermeiben teljesen alap, hogy a vendég betérve azonnal, külön kérés nélkül kap egy nagy pohár vizet, jobb esetben pedig a vizes kancsó is az asztalra kerül. Így tehát italra csak akkor kell költeni, ha ennél többre vágyunk, a kezdettől fogva rendelkezésre álló és folyamatosan utántöltött vizespohár ugyanis – néhány szerencsésebb európai országhoz hasonlóan – magától értetődő az észak-amerikai vendéglátásban. A hamburgereket kínáló és erre specializált helyeken továbbra is tartja ugyan magát a szénsavas üdítős opció, de ennek ára nem dobja meg jelentősen a végösszeget, és minden esetben (a Mekiben is) akárhányszor utántölthető. Így hamburger vásárlása esetén gyakorlatilag mindenhol csak az ételt kell megfizetni.
A vancouveri Fatburger nevű hely volt az első állomás, ahol burgert fogyasztottunk a kontinensen. Az 1947-ben alapított franchise hálózat már Észek-Amerikán túl is terjeszkedik, de Európába eddig nem jutott el. Hibátlan nevét 2Pac, Ice Cube és Notorious BIG is megénekelte, e tekintetben tehát még a keleti és a nyugati part gyakran ellenségeskedő rapperei is közös nevezőre jutottak. A Fatburger belső kialakítása éppen olyan, mint a régi amerikai filmekben szokás: élénk színek, bőr-műanyag boxok, így akár a Grease egyes jeleneteit is forgathatták volna itt, ha nem hiányozna a lemezjátszós zenegép. Aki olvassa a blogot, az tudja, hogy erre az életérzésre hajazó helyek már nálunk is szép számmal vannak, úgyhogy senkinek sem javaslom, hogy csak ezért az autentikus élményért repülje át a fél világot.
A Fatburger természetesen nem a mikrohullámú sütők nagybani vásárlója: a hús minden esetben helyben sül a vendég szeme láttára, ami időigényes dolog, így nem is árt a pultnál a figyelmeztető tábla, mely szerint a tökéletességet nem lehet siettetni, és nem is lehet megmikrózni. Mi a Big Fat Deal nevű menüt kértük ki, ez tartalmazott egy brutális méretű és összetevőkkel gazdagon megpakolt burgert, utántölthető üdítőt (a híres root beert is érdemes kipróbálni ilyenkor – hogy máskor eszünkbe se jusson), továbbá sültkrumplit vagy salátát. A kaja finom volt, az adag leküzdése bőven teltségérzethez és szép színes álmokhoz vezetett, de a marha típusáról, életkoráról, nemzetiségéről, továbbá közösülései számáról hozzáértés hiányában nem tudok beszámolni. A Fatburger megér egy betérést, ha a környéken jártok.
Szintén a nyugati part legnagyobb kanadai városában ettünk az A&W nevű gyorsétteremlánc üzletében, mely próbálkozásunk nagyon meggyőző eredménnyel zárult. Ez az 1919-ben, Kaliforniában alapított lánc mai kialakításában teljesen a McDonald's-ra hajaz, árban talán úgy 10%-kal afölé van pozícionálva, de ezt a különbséget simán megéri megfizetni. Mert az A&W ízvilága ugyan erősen hasonlít a Mekihez, mégis hiányzik az embernek az az érzése, hogy mérget vagy műanyagot töm a szervezetébe. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a Burger King minőségérzetét kapjuk az ellenállhatatlan mekis ízvilággal, és ez azoknak, akik szeretik a McDonald's ízeit, talán elegendő is ahhoz, hogy kedvet hozzunk az A&W meglátogatásához amerikai kiruccanás esetére.
Amit még ki kell emelni, hogy az általunk választott Mama Burger menühöz kapott üdítőspoháron feltűnő helyen áll, hogy az A&W-ben tudatosan nem tesznek jeget a pohárba, mert üdítőik megfelelő hőmérsékletre vannak hűtve, a jég pedig csak felhígítja és elvizezi az anélkül sokkal finomabb italokat. Én egyetértek velük, nem bánnám, ha más láncokban és hazánkban is ez lenne az alap hozzáállás. Persze akkor nem lehetne poharanként értékes decilitereket nyerni a jéggel való kitöméssel.
Természetesen a McDonald's-ot is ki kellett próbálni, de az nem különbözött sokban az európai verzióktól, viszont ismét hangsúlyoznánk a korlátlan utántölthetőséget és azt, hogy a ketchupért nem kell külön fizetni. Amikor ott jártunk, éppen a mekis Angus Burger (http://en.wikipedia.org/wiki/Angus_burger) promóciója futott, megkóstoltuk, egyenként minden összetevője finom volt, de valahogy nem állt össze az ízvilág. A bemutatott három hely közül itt sikerült a legkevésbé finomat ennünk kb. ugyanannyiért, és nem csak ez a tény mondatja velünk, hogy a Fatburgernél és az A&W-nél is jóval később, 1940-ben alapított hálózat nemzetközi sikerét és elterjedtségét nem elsősorban a minőségnek vagy az ár-érték aránynak, hanem az üzletpolitikának és a remekül kialakított brandnek köszönheti.
Seattle-ben előzetes szándékunk és a Burger Blog-szerkesztő speed segítőkészsége ellenére sem jutott már idő burgerezni, így - némi, friss alaszkai tőkehalból készült fish & chips mellett - be kellett érnünk azzal a popkulturális táplálékkal, amit az itteni születésű Jimi Hendrix, valamint a grunge korszakos előadói, a Pearl Jam, a Nirvana, a Soundgarden és társaik nyomán kaptunk a híres kikötővárosban. Az, hogy a világ első Starbucks kávézója Seattle-ben található, és 1976. óta működik jelenlegi helyén a régi cégér alatt, láthatóan roppant sok turistát érdekelt és vonzott be, de minket nem, mert nem annyira szeretjük a vízízű kávét. Sem az ennél hosszabb blogposztokat.
